A Kocsonyafesztivál idején Miskolcra jött egy kis imázs emelésre Geszti Péter. Hozott magával egy nagy falovat, amiből szerencsére senki sem mászott elő éjszaka, de nem is kellett ettől félnie a miskolciaknak.
Háromféle ember létezik. Van, aki kevésbé bírja a folytonos változást, a nagy energiát felemésztő munkákat. Van olyan, aki nem szereti az álló vizet. Maximalista, aki keresi a lehetőségeket. És van Geszti Péter, aki olyan sokoldalú, hogy talán a gömbnél kerekebb. Dalszöveget ír, musicalt komponál, ARC-oskodik, megszervezi nemzetünk vágtáját, kreatív igazgató, reklámügynökséget vezet, apa és rappel is időnként. Miskolci látogatásakor megpróbálkoztunk a nagy feladattal, beszélgettünk vele, hogy kiderítsük, mi mozgatja, mikkel foglalkozik, mi jelent számára kihívást, hogy ki is ő.
Nem először jársz Miskolcon. Minden ittlétedkor egyre jobban tetszett. Most, hogy megújul a város milyen új szépséget fedeztél fel?
Geszti Péter: Épp, amit mondasz, hogy megújul a város. A belváros gyakorlatilag összehasonlíthatatlan. Boldogabb, örömtelibb, mint régen. Először osztálykiránduláson voltam itt még általános iskolásként. Feltűnik, a Mancs szobortól kezdve a vízelvezetésen keresztül, a Korty kocsmáig, hogy Miskolc megtalálta magát, a saját hangját és ez nagyon fontos dolog.
A Nemzeti Vágta a magyar nemzet huszárkorát mutatja meg. Ha lenne egy időgéped te melyik történelmi korban élnél legszívesebben?
G.P.: Nagyon szívesen éltem volna egy picit a reneszánsz korban, Mátyás király korszakában legalább egy budai patríciusként, hogy azért szociális helyzetem ne legyen teljesen reménytelen. Szívesen éltem volna a reformkorban, 1848-ban, egy nagyon szép és izgalmas kor volt. Szerettem volna hozzájárulni ahhoz, hogy egy önálló ország jöjjön létre. Ott állni Petőfi, Vasvári, Táncsics mellett, átélni azt a lázat, azt a nagyszerűséget, ami abban a korban volt. Látni Széchenyit közelről, aki például honosította a lótenyésztést, amin a vágta is alapul. Ami nagyon érdekelne még, az a dualizmus utáni kor. Akkor épült az, amit most a belvárosokban, például Miskolcon is látsz. Az asszimiláció korszaka volt ez, amikor nagyon sok nemzetiség megtanult együtt élni békésen ebben az országban.
Amiket említettél, mind olyan korszakok, melyekben óriási tetteket vittek véghez…
G.P.: Így van. Én a nagyságot keresem az életben. Nehezen viselem azt, amikor a hétköznapok kisszerűsége elönti az életem. Azt keresem, mivel lehet nagyot alkotni, örömöt okozni az embereknek. A kulturális vállalkozásaim is ilyenek az ARC kiállítás, a Vágta. Ezért írok például dalokat is. Mindig kíváncsi vagyok az újra, hogy hogyan tudok örömöt szerezni másoknak, hatást elérni, hatást gyakorolni az emberekre. Ezeket néha a kulturális, néha pedig a marketing segítségével valósítom meg. Úgy látom engem ez önt el legnagyobb elégedettséggel.
Magyar-történelem szakon tanultál, s szereztél diplomát. Milyen műveket olvasol? Mik a kedvenceid?
G.P.: Mindig más a kedvenc. Sok nagy mű nagy hatással van rám. Utoljára például Stendhal Vörös és fekete című könyvét olvastam újra, és lenyűgöz, mennyire aktuális. Nagyon szeretem költőként Jeszenyint, nagyon sok versét olvastam régebben. Szívesen olvasom Márquez vagy Mario Vargas Llosa műveit. Magyar írók közül szeretem Hamvai Kornél, vagy Kukorelli írásait.
Nagyon kreatív embernek ismernek. Nevelés eredménye, vagy veled született tehetség ez? Kreatív embernek tartod magad egyáltalán?
G.P.: Nem gondolom, hogy én kreatív lennék. Inkább sokat tudok dolgozni. Bizonyos dolgokban rájöttem, hogyan lehet szintetizálni ötleteket, hogyan lehet egyik dologra ráépíteni a másikat, hogyan jönnek össze érdekes összefüggések. Például a Vágta egy lovasversenynek indult, de közben létrejött egy utazás-kiállítás, ahol a falvak, városok megmutathatják magukat, s lett egy nagy borfesztivál, egy kajafesztivál, egy pálinkafesztivál.
Ha mindezt összerakom, egy olyan szimbolikus érték jön létre, ami rólunk, magyarokról szól. Létre kell hozni a saját márkáinkat, a saját kulturális rendezvényeinket, könyvkiadásunkat. Kell, hogy legyen magyar hang.
Ha mindezt összerakom, egy olyan szimbolikus érték jön létre, ami rólunk, magyarokról szól. Létre kell hozni a saját márkáinkat, a saját kulturális rendezvényeinket, könyvkiadásunkat. Kell, hogy legyen magyar hang.
Visszatérve a nevelésre. Szerencsés orientációt kaptam, mert édesapám a Magyar Rádióban és a Magyar Televízióban dolgozott. Egyszerűen engem ez érdekelt. Nem kellett nagyon lökdösni, magam is megálltam a helyem a pályán. Olyan szempontból liberálisan neveltek, hogy nem voltak szigorú elvárások, csak, hogy normálisan tanuljak, és próbáljak meg kíváncsi lenni a világra. Nagyon sokat olvastam, olvasok a mai napig is. Minden, ami fakad belőlem, dalszöveg, vagy akár a Vágta is, az utazások élményeiből, olvasásélményeim, és az emberekkel való együttműködésem energiáiból fakadnak. A műveltséget nagyon fontosnak tartom, szerintem anélkül nem megy.
Milyen érzéssel tölt el az a tény, hogy édesanyádat az ország „Márta néni” –ként ismeri?
G.P.: (nevet) Ez egy természetes dolog. Nagyszerű, hogy az én hetvenöt éves anyukám rátalált az életében még egy nagy dologra, ami szórakoztató, s számára örömet adó. Egy idős ember, aki nem elhervad nyugdíjas korára, hanem épphogy kivirágzik és talál valamit, ami programot ad, ami szórakoztatja, ami fontossá teszi őt. Nagyon boldog vagyok, hogy ezt csinálja, mert boldoggá teszi és a legfontosabb, hogy őt boldognak látom, sőt, büszke vagyok rá.
Kevés dolog jelenthet számodra kihívást. Most születő kislányodnak sikerült ezt a kihívást megteremteni?
G.P.: Biztos lesznek kihívások, aminek nehezebben felelek majd meg. De én is pelenkázom és fürdetem a kislányom. Bent voltam a szülésnél, segítettem a feleségemnek, mert a jelenlétem, a szeretetem fontos volt neki és valószínűleg a babának is. A mindennapokban is ez most a legnagyobb leckém, hogy több időt tudjak szakítani rájuk, hogy a kislány szokja meg a hangomat, a szagomat, a jelenlétemet. Azt hiszem, ez most a legnagyobb kihívás, emellett az, hogy egy ilyen rosszkedvű, helyenként gyilkos módon irigy világban, hogyan lehet őt mosolygósan felnevelni.
Jucc79k!
